2013. július 9., kedd

Foci itt, foci ott, foci mindenhol

Akárhol, akármikor, akármennyien és akármivel. Leginkább így jellemezhető az itteni játék. Végül is, miért ne?
Azt hiszem, itt a járással egy időben tanulják a focizást fiúk, lányok egyaránt. Az iskola udvarán a diákok, az árvaházban suli után vagy előtt, az utcán a gyerekek, nyári szünetben pedig egész napos meccsek.
Minden játékuk nagyon egyszerű, elég hozzá egy például egy zokni, amibe valami tekertek, és azt dobálják.
Eddig azt gondoltam, hogy egész jól játszom a lányokhoz képest, hát itt azért elég magabiztos rúgásokat lehet látni tőlük is, egyszer a fejemmel sikerült is lemérni az erősségét az egyiknek. A teszt eredménye tízből tízes lett...
Az iskola utolsó tanítási napját is játékkal töltötték, ami a nagy létszám miatt néha már inkább tömeg birkózásnak látszott. Az pedig, hogy ki miben-mezítláb, strandpapucsban, vagy esetleg agyonhasznált sport cipőben, az igazán nem számít. Még az elején úgy gondoltam, ha nekik is megy mezítláb, akkor miért ne? - De orvos lett a vége.
Kapuként van, mikor bambuszrudakat szúrnak le, vagy csak két kő közé lövöldöznek. Van, hogy a labda csak egy összetekert rongydarab, és van amikor köves, szilánkos helyen is mezítláb futkároznak, mert nincs alkalmas cipőjük.
Ma az árvaházban Sarah mondta, hogy menjünk át a szomszédba nézni a focit. Nagyjából 60 gyerek volt egy helyen, az egész környék összecsődült. 12-en játszottak egyszerre egy 10-12 méteres pályán. Az egyik kapu előtt pár méterre lévő betonoszlopcsonk sem zavarta meg a játékot. Nagyon élvezték. Vajon mit szólna egy ilyen játékhoz egy ,,igazi” focista?
Kinshasa, 2013. július 9.
-Geiger Estilla-

2013. július 3., szerda

Tér a fiataloknak

Minden szombat délután tartanak a fiatalok számára egy beszélgetőkört, az Espace Jeune-t. Ide nem csak az iskola diákjai járnak. Évek óta működik, és szeretik meghívni rá az önkénteseket is.
Első pár alkalommal a pénzről, a helyes pénzkezelésről volt szó. Nagy általános igazságok hangzottak el, amelyeknek nyilván helye van, de nekem összeszorult a szívem a téma hallatán. "Mit dolgozzunk? " (nincs is itt munkahely... ) "Hogyan kezeljük a pénzt?" (Mármint milyen pénzt?) Ilyen gondolatokkal hallgattam az olyan kliséket mint hogy 'a pénz fontos, ám megfelelően kell bánni vele, okosan tervezni...' Az a véleményem, hogy itt nem lehet tervezni, örülsz ha aznap van mit enni, és az 'élj a mának' itt kötelező életfilozófia. Érdekes megfigyelni, hogy minden milyen kis kiszerelésben kapható a boltban...
Espace Jeune alkalmával hangzott el. Értem, hogy mi, európaiak kollektíven felelősek vagyunk a fejlődő országbeliek sorsáért, de sajnos ezt nem tudnám szavakba önteni.
Elmondták, hogy egy fiatal, aki segít a családjának, esetleg nem futja tandíjra, el tud menni ruhát mosni kicsivel tehetősebb családokhoz, sofőrnek, éjjeliőrnek, vagy valamelyik mobilszolgáltatóhoz telefonos feltöltést árulni. Jellemző megélhetési forrás a kereskedelem, nagyon sok az út széli árus, gyümölcs és keksz mindenhol, és gyakran egész pici gyerekek árulnak. Kongóban a gyermek is munkaerő. Nagyon sok kérdést tettek fel Magyarországgal kapcsolatban, nálunk ez hogy néz ki, milyen lehetőségei vannak egy ottani fiatalnak. Az ő szemükben minden európai gazdag, és tökéletes az élete. Próbáltam elmondani, hogy ez ennél árnyaltabb, vannak szegényebb családok, és fiatalok, akik dolgoznak a tanulmányaik mellett. Persze nyilván én is tudom hogy közel sem ugyanazokon a nehézségeken megyünk keresztül. Viszont nem tudom, melyikőnk tudna választ adni nekik arra a kérdésre, hogy "mit éreztek ti, amikor minket szenvedni láttok?" Ez kb. az első
Egyik szombat délután azt kérték, hasonlítsuk össze a két ország házasodási szokásait, különös hangsúlyt fektetve a hozományra. Itt a vőlegény köteles kárpótlásként a lány családjának biztosítani bizonyos anyagi javakat. Enélkül a hozzátartozók nem adják áldásukat, és ha a család nem egyezik bele, akkor nem is házasodhatnak össze hivatalosan. Próbáltam kifejteni, hogy nálunk ez nem így van, és hogy akkor is összeházasodhatnak, ha a család ellenzi a dolgot. Szerintük ez a szülők tiszteletének a jele, és mindenképpen fontos hagyomány. számukra fontos a család, és azt sem értik, nálunk miért van ilyen sok válás. Az igaz, hogy sokkal családcentrikusabbak, és ez szerintem pozitív dolog. A szemükben az európai ember túlzottan karrierista, és nem fontosak neki a családi kötelékek. Azért igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a tanulás előtérbe helyezése nem zárja ki a családalapítást, hanem elősegíti, mert biztos alappal könnyebb. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ha itt valaki szeretne továbbtanulni, akkor sincs rá mindig lehetősége. A kongóiakkal ellentétben nálunk egy szülő jobb esetben még az egyetemen is tudja segíteni a gyermekét, nem beszélve arról, hogy az általános- és középiskola nálunk ingyenes, itt még az sem. Világos, ez egy ördögi kör, maradnak a bevált modellek, nincs lépés egyről a kettőre.
Az Espace Jeune-ön kívül is sokat beszélgetek a diákokkal, mostanában főleg a végzősökkel. Érdeklődve figyeltem, hogy érettségi előtt két héttel együtt táboroztak. Különösebb anyagi megterhelés nélkül ez úgy nèz ki, hogy bent laktak az osztályteremben. Délutánonként felkészítéseken vettek részt, esténként együtt tanultak, beszélgettek. Ez azért nem csak a tanulásról szól, sokkal kötetlenebb, olyan, mint nálunk az osztálykirándulás. Ez is elgondolkodtatott, azért mi csak elutaztunk valahová, nem az osztályteremben laktunk és főztünk magunkra. Itt két lány összeállt, és az iskolaudvaron elkészítették a fufut mpondu-val, vagy esetleg rizst szárított hallal, de ezzel kimerítettük a repertoárt, a kongóiak szinte minden nap ugyanazt eszik. Egyik nap megkínáltak, hogy egyek velük.
-Na de akkor nektek nem marad elég!
-Dehogynem, megosztozunk rajta!
"On partage." Igen, valóban szívesen megosztanak mindent, és a kedvükért megkóstoltam, amelyet szó szerint taps és üdvrivalgás követett, nagyon örültek. :)
Az érettségi 4 napos volt, hétfőtől csütörtökig egy központi iskolában írták, és minden délután visszajöttek az osztályterembe.Beszélgettem velük, próbáltam bennük tartani a lelket, időnként igazán szomorúak voltak. Velük együtt én is kíváncsian várom az érettségi eredményeket, ezután kiderül, ki jelentkezhet egyetemre.
Nagyon sokat jelent a társaságuk, főleg, amikor őszintén megosztják velem érzéseiket. A egyik diák, akit szoktam is néha viccesen úgy hívni, hogy "the philosopher" azt mondta, a következő gondolatát fogja felírni évzárón a táblára "Le problème avec la dernière année que c'est souvent la dernière"( az a baj az utolsó évvel hogy gyakran tényleg az utolsó). Nekik az utolsó év, nekem az utolsó beszélgetések velük az iskolában is, és az espace jeune-ön is. Most elmegyek, és azt sem tudom, mi lesz velük. Szeretném hinni, hogy ők is el tudják érni az álmaikat, hogy számukra is van tér.
Kinshasa, 2013.július 3.
- Tar Adelina-