2013. december 26., csütörtök

Mikulás és babalátogatás!

Mikulásos ajándékosztás előtt Eszterrel hivatalosak voltunk egy babalátogatásra.


A helyi gyülekezet egy új kis taggal bővült. A gyülekezet tagjai gyűjtést szerveztek a családnak, hogy ezzel is támogassák az újszülöttet, és persze ebből mi sem maradhattunk ki. Mi, lányok képviseltük a csapatot a családnál. Anyagi támogatás mellett kiscipőket, játékokat is vittünk a családnak, mert összesen négy kisgyerek van. A barátságos fogadtatás mellett kézbe vehettük az újszülöttet. A kisbaba gyönyörű és rendkívül sok haja van, nagyon csinosan felöltöztették a látogatásra. A családtól elbúcsúzva már agyban készülődtünk az ajándékosztásra és díszítésre. Az iskola udvarán lévő fát szépen felöltöztettük színes díszekkel és már a mi Mikulásunk is készen állt. Több mint 300 darab kis ajándékot, 300 darab cukorkát és 300 darab ceruzát készítettünk elő hétfő este a gyerekeknek. A Mikulás először végigjárta a tantermeket és köszöntötte a diákokat, majd a feldíszített fa alatt ült és várta az osztályokat. Elsőnek az ovisok jöttek és végül a hatodikosokkal fejeződött be a sor. Kongóban az alsó tagozat egytől hatodik osztályig van. Mindenkinek jutott valami pici ajándék. Persze a legvégén minden iskolás megrohamozott minket és még szerettek volna valami plusz meglepetést kapni, de a Mikulás zsákja is véges.

Egészen az árvaházig kísértek és nehezen engedtek el. A La Providence árvaház nyújtott menedéket nekünk a gyerekek elől. Ott ahol mindig otthon érezhetjük magunkat.

Réka


2013. december 18., szerda

"Bonzsúr Mundele!"

Az elmúlt héten gyakran elhangzó mondat, melynek jelentése: Jónapot, Fehér ember!
Már több, mint egy hete így köszönnek az öt magyar önkéntesnek a díszkiséretet alkotó, mezítlábas helyi gyerekek Kinshasa egyik negyedében.
Az elmúlt héten ugyanis felpörögtek az események körülöttünk. A budapesti búcsúzás és elindulás után megtapasztalhattuk, hogy Brüsszelben töltött 14 órás reptéri várakozás, nyolc és fél levegőben, két földrész felett töltött óra, a költözködés, akklimatizálódás, pakolászás, esővízgyűjtés, ötletelés és táblázatgyártás szépségeinek csapatépítő hatása felbecsülhetetlen.
A szállás birtokba vétele után rögtön belevetettük magunkat a környék felfedezésébe, amit az iskolával és az árvaházzal kezdtünk. A fogadtatás nagyon kedves és szívmelengető volt. Az iskolában énekkel, versekkel és virággal, de főleg nagy-nagy kiváncsisággal fogadtak minket, az árvaházban pedig a gyerekek magyar dallal is készültek. Különös érzés volt, ahogy az egészen pici gyerekek a kezeinket méregették, hasonlítgatták az ő pici kezecskéikkel, és nekem olyan érzésem volt, hogy felső végtag tekintetében nem vagyok kellőképpen ellátva. Valószínűleg, ha négy, vagy nyolc karom volna, akkor is felkarig kis kezek borították volna őket.
A helyszínek szemrevétele után nagy lendülettel és lelkesedéssel kezdtünk az otthon kitervelt projektek megvalósításán agyalni. Mostanra már sikerült belemerülni a közös napirend, feladatleosztás és órarendkészítés rejtelmeibe. Egyik ötlet születik a másik után, úgyhogy az elkövetkező pár nap a megvalósítás lehetőségeiről, módjairól fog szólni. Az első egész iskolás akciónk a Mikulás látogatása lesz, amire nagyon izgatottan készülünk, Ábrahám próbálgatja a szakállát, pakolásszuk az otthonról hozott ajándékokat, osztályozunk, szortírozunk, hogy minden renben menjen holnap.
A sok terv és teendő mellett pedig újra és újra rádöbbenünk, hogy milyen értéke van az ivóvíznek, a villanyáramnak, az internetnek, meggyőződtünk róla, hogy sok jó ember kis autóban is elfér, és hogy bizony a hernyót is meg lehet enni. S bár ez egy egészen másmilyen világ, mégis sok a közös vonás, és a szúnyogcsípés itt is ugyanúgy viszket.


Eszter

2013. december 4., szerda

Bemutatkozás- Vass Ábrahám

Vass Ábrahám vagyok, 25 éves. Most fogok végezni az iskolával. Úgy érzem, életem fordulóponthoz érkezett. Plusz régóta szeretnék Afrikába menni, nem elsősorban turistaként. Így szinte magától értetődő, hogy éltem, élek az Alapítvány nyújtotta lehetőséggel. Főleg a sporttal, sport tanítással fogok foglalkozni, de minden területen szeretnék aktív és eredményes lenni. Még soha nem voltam Afrikában, és gyerekekkel sem foglalkoztam ilyen hosszú ideig, így kíváncsian várom az első élményeket.

Bemutatkozás-Szabó Eszter



Mindig embert próbáló feladatnak tűnik mikor valakit, vagy valamit be kell mutatni. Megragadni a lényeget, a realitásnál maradni, elfogulatlanul, hű képet festeni az adott dologról. Ezt még nehezebbnek érzem, amikor saját magamat kell "megfogalmazni". Ilyenkor elgondolkodom, ki is vagyok. Mivé, kivé szeretnék válni, és hol tartok most ehhez az elképzeléshez képest. Kiindulni lehet egyrészt az adatokból, a száraz infókból, mint a kor, lakhely, tanulmányok, munkatapasztalatok, stb. Alaposabban végiggondolva inkább azt tartom fontosnak, hogy ezek a tények és körülmények hogyan befolyásoltak/befolyásolnak. 
Nem vagyok "öreg", határozottan nem. De már volt időm gondolkodni tanulni, döntéseket hozni és viselni a következményeket, felelősséget vállalni, tudatosságra törekedni. 
Felvidéki magyarként határozott képem van az egészséges identitás fontosságáról, ennek vállalásáról, és a békés egymás mellett élésre való törekvések nehézségeiről. 
Tájépítész "palántaként" rengeteg hasznos tudást sajátíthattam el, természetről, építészetről és a kettő egészséges egyensúlyáról.
Ami pedig a többi "összetevőmet" illeti, azt hiszem, csoportvezetői, tréneri mottóm kellőképpen kifejezi: 
"Szeretek megfigyelni, észrevenni, rácsodálkozni és örülni a legapróbb dolgoknak is. 
Szeretek nevetni és nevettetni. 
Szeretem látni, ahogy valami elkezdődik, változik, fejlődik, kikerekedik és lezárul. 
Szeretek értelmet találni az értelmetlennek. Célt a céltalannak. 
Szeretek hálás lenni azért, amit kaptam, és megörökíteni azzal, hogy továbbadom. 
Szeretem a hitem, a családom, a természetet. 
Nem szeretem a borsófőzeléket."
Úgy gondolom, mindezt aktívan tudom majd hasznosítani a következő fél évben, és utána remélhetőleg még nagyon sokáig. 
Adott hozzá egy jó csapat is, hajrá hajrá nekünk!! :)


2013. november 25., hétfő




Jancsó Marci vagyok. 28 éve vagyok részese ennek az őrült, színes forgatagnak és szeretem… és megpróbálom minél jobban kihasználni az időt és minél többet megtapasztalni, mert van mit…annyit, hogy időm sem lesz mindenre.
2003-ban érettségiztem a Péterfy Sándor Evangélikus Iskolaközpontban, Győrben, ahol előtte tíz meghatározó évet töltöttem. Később természetvédelmi mérnökként végeztem Sopronban és azóta - most már lassan négy éve - külföldön tanulok, dolgozom és vetődöm erre-arra. 2012- ben sikerült megvalósítanom az egyik álmomat és eljutottam hat hónapra Zambiába, ahol egy gyermeksegélyezési projektben dolgoztam egy cseh és egy bolgár társammal. Sok emberrel találkoztam az elmúlt évek során, akik nem turistaként jártak Afrikában és mindegyikük egyöntetűen olyasmit fogalmazott meg, hogy Afrika az ember bőre alá ivódik. Ez velem is így történt és már az Európába visszatéréskor tudtam, hogy szeretnék visszamenni egy kis idő múlva. A kis idő, azaz egy év, el is telt és találkoztam az alapítvány által ajánlott lehetőséggel egy olyan élethelyzetben, amikor amúgy is váltást terveztem. Az Angliában töltött időszak, a rohanó fogyasztói társadalomba való újbóli bekapcsolódás után szeretnék megint valami mást. Azt, hogy egy kicsit megálljon az idő, hogy elfelejtsem az internetet, a híreket és egészen más dolgokra tudjak koncentrálni. Hogy kihívásokkal szembesüljek minden nap, mert az megtanít élni. Hogy megpróbáljak szerzés helyett adni, abból ami van, és ezért sok-sok mosolyt kapni. Hát ezért leszek én megint önkéntes!
Miért éppen Afrika? Talán nincs is meg a pontos válaszom a kérdésre. De azt tudom, hogy segíteni akarok, legalább arra az öt hónapra színesebbé tenni az életüket és igen, van akit érdekel a sorsuk és hinniük kell a csodákban, mert léteznek. 
Farkas-Csamangó Réka vagyok, Mórahalmon élek és a Szegedi Tudományegyetemen tanulok. Földrajz, geoinformatikát végeztem és majd májusban fejezem be tanulmányaimat Idegennyelvi Kommunikátor szakirányon. EVS kereteiben idén tavasszal már töltöttem egy hónapot Muglaban, Törökországban és nagyon szerettem ott lenni, élni és dolgozni.  Remélem, már várnak az árvaház lakói és az iskolás gyerekek, mert már készen állok az útra. Egy kétnapos intenzív felkészítés után már többet tudok a helyi szokásokról és emberekről, a francia nyelvet már elkezdtem tanulni. Amit pluszban vihetek, ez az ugrókötelezés. Minden utazásom alkalmával elkísér a kötelem. 16 éve foglalkozok kötélugrással, és nagyon-nagy öröm számomra, hogy ezt Afrikában, Kongóban taníthatom és esetleg a gyerekekkel későbbiekben majd bemutatókat is tartsak. Ezen kívül bármilyen közös munkában, eseményen szívesen részt veszek, csapatjátékos vagyok.

Bemutatkozás - Marosvári Tamás



Marosvári Tamás [Toma] vagyok, 20 éves, idén érettségizem. Az Alapítványnál különböző önkéntes feladatokat látok el immár 2 éve, tehát Kongó és a helyi körülmények nem voltak ismeretlenek számomra, ahogy az EVS lehetősége sem és úgy gondoltam, hogy mielőtt egyetemre megyek, mindenképpen kihasználom ezt a rettentő jó lehetőséget, így hát halasztottam egy évet az egyetemen és elküldtem a jelentkezési lapom.
Magával Afrikával akkor kerültem igen közeli kapcsolatba, amikor 15 évesen Dél-Afrikára esett a választásom, mint célállomása az előttem álló csereévet illetően. Hogy miért pont Dél-Afrikára esett a választás, már nem is tudom, de az egyik legfőbb motiváció az volt, hogy ne olyan helyre jussak el, mint pl. Amerika ahova egyrészt mindenki el akart menni más pedig minimális szervezéssel el lehet jutni és hát a Google képkeresőbe előbukkanó fehér homokos tengerpart volt az ominózus indok, ami megpecsételte az ország választásom. Persze ennél sokkal többet kaptam és tapasztaltam, de azért sikerült a kép helyszínét is felkutatnom és a mai napig áldom a sorsot, hogy így választottam, mégha ezt 15 évesen nem is annyira mértem fel. J
Nagyon örülök, hogy most újra Afrikába mehetek, de ezúttal egy teljesen más céllal, mert nem tanulni, hanem tanítani megyek, sokkal nagyobb felelősség lesz a vállamon, vállunkon. Ez nem egy legyőzhetetlen kihívás és biztos vagyok benne, hogy nagyon hasznosan fog eltelni ez a fél év, hiszen már most nagyon sok ötlet van a fejünkbe, hogy miken akarunk változtatni/segíteni és optimista vagyok, hogy ezeknek a nagy részét meg is tudjuk valósítani, de ezt Ti itt végig nyomon tudjátok követni!
Volt szerencsém Kanadában is, Quebecben eltölteni egy évet, ahol a francia nyelvet is sikerült elsajátítanom, aminek nagy haszna lesz kint és az elején a fordítási illetve tolmácsolási feladatok is rám hárulnak majd.

2013. július 9., kedd

Foci itt, foci ott, foci mindenhol

Akárhol, akármikor, akármennyien és akármivel. Leginkább így jellemezhető az itteni játék. Végül is, miért ne?
Azt hiszem, itt a járással egy időben tanulják a focizást fiúk, lányok egyaránt. Az iskola udvarán a diákok, az árvaházban suli után vagy előtt, az utcán a gyerekek, nyári szünetben pedig egész napos meccsek.
Minden játékuk nagyon egyszerű, elég hozzá egy például egy zokni, amibe valami tekertek, és azt dobálják.
Eddig azt gondoltam, hogy egész jól játszom a lányokhoz képest, hát itt azért elég magabiztos rúgásokat lehet látni tőlük is, egyszer a fejemmel sikerült is lemérni az erősségét az egyiknek. A teszt eredménye tízből tízes lett...
Az iskola utolsó tanítási napját is játékkal töltötték, ami a nagy létszám miatt néha már inkább tömeg birkózásnak látszott. Az pedig, hogy ki miben-mezítláb, strandpapucsban, vagy esetleg agyonhasznált sport cipőben, az igazán nem számít. Még az elején úgy gondoltam, ha nekik is megy mezítláb, akkor miért ne? - De orvos lett a vége.
Kapuként van, mikor bambuszrudakat szúrnak le, vagy csak két kő közé lövöldöznek. Van, hogy a labda csak egy összetekert rongydarab, és van amikor köves, szilánkos helyen is mezítláb futkároznak, mert nincs alkalmas cipőjük.
Ma az árvaházban Sarah mondta, hogy menjünk át a szomszédba nézni a focit. Nagyjából 60 gyerek volt egy helyen, az egész környék összecsődült. 12-en játszottak egyszerre egy 10-12 méteres pályán. Az egyik kapu előtt pár méterre lévő betonoszlopcsonk sem zavarta meg a játékot. Nagyon élvezték. Vajon mit szólna egy ilyen játékhoz egy ,,igazi” focista?
Kinshasa, 2013. július 9.
-Geiger Estilla-

2013. július 3., szerda

Tér a fiataloknak

Minden szombat délután tartanak a fiatalok számára egy beszélgetőkört, az Espace Jeune-t. Ide nem csak az iskola diákjai járnak. Évek óta működik, és szeretik meghívni rá az önkénteseket is.
Első pár alkalommal a pénzről, a helyes pénzkezelésről volt szó. Nagy általános igazságok hangzottak el, amelyeknek nyilván helye van, de nekem összeszorult a szívem a téma hallatán. "Mit dolgozzunk? " (nincs is itt munkahely... ) "Hogyan kezeljük a pénzt?" (Mármint milyen pénzt?) Ilyen gondolatokkal hallgattam az olyan kliséket mint hogy 'a pénz fontos, ám megfelelően kell bánni vele, okosan tervezni...' Az a véleményem, hogy itt nem lehet tervezni, örülsz ha aznap van mit enni, és az 'élj a mának' itt kötelező életfilozófia. Érdekes megfigyelni, hogy minden milyen kis kiszerelésben kapható a boltban...
Espace Jeune alkalmával hangzott el. Értem, hogy mi, európaiak kollektíven felelősek vagyunk a fejlődő országbeliek sorsáért, de sajnos ezt nem tudnám szavakba önteni.
Elmondták, hogy egy fiatal, aki segít a családjának, esetleg nem futja tandíjra, el tud menni ruhát mosni kicsivel tehetősebb családokhoz, sofőrnek, éjjeliőrnek, vagy valamelyik mobilszolgáltatóhoz telefonos feltöltést árulni. Jellemző megélhetési forrás a kereskedelem, nagyon sok az út széli árus, gyümölcs és keksz mindenhol, és gyakran egész pici gyerekek árulnak. Kongóban a gyermek is munkaerő. Nagyon sok kérdést tettek fel Magyarországgal kapcsolatban, nálunk ez hogy néz ki, milyen lehetőségei vannak egy ottani fiatalnak. Az ő szemükben minden európai gazdag, és tökéletes az élete. Próbáltam elmondani, hogy ez ennél árnyaltabb, vannak szegényebb családok, és fiatalok, akik dolgoznak a tanulmányaik mellett. Persze nyilván én is tudom hogy közel sem ugyanazokon a nehézségeken megyünk keresztül. Viszont nem tudom, melyikőnk tudna választ adni nekik arra a kérdésre, hogy "mit éreztek ti, amikor minket szenvedni láttok?" Ez kb. az első
Egyik szombat délután azt kérték, hasonlítsuk össze a két ország házasodási szokásait, különös hangsúlyt fektetve a hozományra. Itt a vőlegény köteles kárpótlásként a lány családjának biztosítani bizonyos anyagi javakat. Enélkül a hozzátartozók nem adják áldásukat, és ha a család nem egyezik bele, akkor nem is házasodhatnak össze hivatalosan. Próbáltam kifejteni, hogy nálunk ez nem így van, és hogy akkor is összeházasodhatnak, ha a család ellenzi a dolgot. Szerintük ez a szülők tiszteletének a jele, és mindenképpen fontos hagyomány. számukra fontos a család, és azt sem értik, nálunk miért van ilyen sok válás. Az igaz, hogy sokkal családcentrikusabbak, és ez szerintem pozitív dolog. A szemükben az európai ember túlzottan karrierista, és nem fontosak neki a családi kötelékek. Azért igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a tanulás előtérbe helyezése nem zárja ki a családalapítást, hanem elősegíti, mert biztos alappal könnyebb. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ha itt valaki szeretne továbbtanulni, akkor sincs rá mindig lehetősége. A kongóiakkal ellentétben nálunk egy szülő jobb esetben még az egyetemen is tudja segíteni a gyermekét, nem beszélve arról, hogy az általános- és középiskola nálunk ingyenes, itt még az sem. Világos, ez egy ördögi kör, maradnak a bevált modellek, nincs lépés egyről a kettőre.
Az Espace Jeune-ön kívül is sokat beszélgetek a diákokkal, mostanában főleg a végzősökkel. Érdeklődve figyeltem, hogy érettségi előtt két héttel együtt táboroztak. Különösebb anyagi megterhelés nélkül ez úgy nèz ki, hogy bent laktak az osztályteremben. Délutánonként felkészítéseken vettek részt, esténként együtt tanultak, beszélgettek. Ez azért nem csak a tanulásról szól, sokkal kötetlenebb, olyan, mint nálunk az osztálykirándulás. Ez is elgondolkodtatott, azért mi csak elutaztunk valahová, nem az osztályteremben laktunk és főztünk magunkra. Itt két lány összeállt, és az iskolaudvaron elkészítették a fufut mpondu-val, vagy esetleg rizst szárított hallal, de ezzel kimerítettük a repertoárt, a kongóiak szinte minden nap ugyanazt eszik. Egyik nap megkínáltak, hogy egyek velük.
-Na de akkor nektek nem marad elég!
-Dehogynem, megosztozunk rajta!
"On partage." Igen, valóban szívesen megosztanak mindent, és a kedvükért megkóstoltam, amelyet szó szerint taps és üdvrivalgás követett, nagyon örültek. :)
Az érettségi 4 napos volt, hétfőtől csütörtökig egy központi iskolában írták, és minden délután visszajöttek az osztályterembe.Beszélgettem velük, próbáltam bennük tartani a lelket, időnként igazán szomorúak voltak. Velük együtt én is kíváncsian várom az érettségi eredményeket, ezután kiderül, ki jelentkezhet egyetemre.
Nagyon sokat jelent a társaságuk, főleg, amikor őszintén megosztják velem érzéseiket. A egyik diák, akit szoktam is néha viccesen úgy hívni, hogy "the philosopher" azt mondta, a következő gondolatát fogja felírni évzárón a táblára "Le problème avec la dernière année que c'est souvent la dernière"( az a baj az utolsó évvel hogy gyakran tényleg az utolsó). Nekik az utolsó év, nekem az utolsó beszélgetések velük az iskolában is, és az espace jeune-ön is. Most elmegyek, és azt sem tudom, mi lesz velük. Szeretném hinni, hogy ők is el tudják érni az álmaikat, hogy számukra is van tér.
Kinshasa, 2013.július 3.
- Tar Adelina-

2013. június 30., vasárnap

Kongói mindennapok II.


 Sajnos itt a betegségek kifejezetten hétköznapi velejárói az életnek, sokszor előfordultam a kórházban, "szerencsére" legtöbbször csak kísérőként.
 Volt alkalmam olyan szituációkat átélni, amik az eddig mély álmot alvó anyai ösztöneimre hideg zuhanyként hatottak.
 Minden lányunk úgy fél a tűtől, mint a tűztől, és mivel itt minden orvosi konzultációhoz automatikusan tartozik vérvétel is, mondanom sem kell, hogy nem egy hálás feladat a "kínzás" részesének lenni. A rendelőig vezető út - amit számtalanszor megteszünk más okból kifolyólag is - ilyenkor szürreálisan hosszúnak tűnik, ha tehetnék, egyet előre kettőt hátra lépnének, hiába próbálom meggyőzni őket, jobb minél előbb túlesni az ilyesmin, nagyszájú Lyspie még alkudozni is próbál - le sem tagadhatná, hogy kongói :-) - , de muszáj menni..
 Potyogó könnyek, tű elől elrántott kar, injekciónál hangos zokogás, üvöltés, kapálózás... szinte nekem is fáj, annyira rosszulesik a szenvedésük, amin bátorító szavakkal, gyengéd öleléssel - majd mikor már semmi sem hozza a várt hatást - jól bevált édességgel próbálok enyhíteni :-)
 A törődés kölcsönös, ha valamelyikünk betegség miatt távol marad az árvaháztól, a gyerekek mindennap kérdezősködnek felőle, jobbulást kívánnak, esténként pedig imádkoznak értünk. 
A belga iskolások érkezése
 Adával kétszer aludtunk az árvaházban, akkor lehettünk tanúi az esti imáknak, amikor is a gyerekek összegyűlnek a nappaliban, és petróleumlámpa fénye mellett énekelnek és imádkoznak. Leírhatatlan béke száll ilyenkor mindenkire, rendkívül meghitt hangulat lengi be az egész árvaházat.
 Az egyik ott alvás apropója a belga iskola tanulóinak látogatása volt, ugyanis készültünk nekik egy kis színdarabbal, amit előző nap egészen estig gyakoroltunk.
Előadás
Először csináltak ilyet a gyerekek (én is..), ami az első próbán okozott némi fennakadást, de legnagyobb meglepetésemre másnapra mindenki tudta kívülről nemhogy a saját szövegét, hanem az egész darabot! Volt, hogy hangos vitába fulladt a próba, de némi fegyelmezés hatására sikeres előadást tudhatunk a hátunk mögött, egyaránt élvezték a nézők és a színészpalánták is :-)

A darabról készült felvétel visszanézése közben
A darab egyébként gyerekekről szól, akiket egy éjjel plüss állatkáik elhagynak, attól tartva, hogy mivel a gyerekek hamarosan felnőnek, nem lesz rájuk többé szükségük. Majd szüleik féltve őrzött plüsseinek vigasztalására visszatérnek, a gyerekek legnagyobb örömére.
 Hamarosan a valóságban is át kell élnünk egy hasonló elválást, és csak remélni tudjuk, hogy a mi történetünk is happy end-del végződik majd, és nem örökre szól a búcsú..
Kinshasa, 2013. június 29.
- Huszárovics Dalma-

2013. június 23., vasárnap

Kongói mindennapok I.


Így missziónk végéhez közeledve, szeretném meglepni és egyben engesztelni azokat, akik több írásra számítottak, egy best of összeállítással az elmúlt hónapok legemlékezetesebb pillanatairól.

Ebéd az árvákkal
 Szombatonként is előfordulunk az árvaházban, ilyenkor együtt ebédelünk a gyerkőcökkel, akik egy nap büszkén újságolták, hogy egy támogató jóvoltából új étkészletet kaptak, így elkezdik tanulni az evőeszközökkel való étkezés művészetét, "mint ahogy azt mi európaiak csináljuk".
 Az aznapi - ünnepi - menü: főtt rizs és bab, kivétel nélkül mindenki szereti, az étvágy is megjön a több órás istentisztelet után.
 Asztalhoz ülünk, bár szűkösen, de mindenkinek jut hely, együtt a "család". 
Mivel én már rendelkezek némi gyakorlattal evőeszközzel való étkezés terén (bár őszintén bevallom a kezdet nálam is nehézkes volt szüleim elmesélése alapján), két falat között volt lehetőségem megfigyelni kis árváink első, rendkívül aranyos, arcra mosolyt csaló szárnycsapásait.
 Landu valamit félreérthetett, ugyanis rendületlenül próbálja felterelgetni késével a babokat villája domború oldalára, míg családunk legkisebb tagja, Israel ennél rafináltabb, inkább biztosra megy, egyenként szurkodja fel a villára a prédákat, miközben jóízűeket nevet Ada néhol sántító lingala tudásán, miszerint ma babot és szemgolyót eszünk..:-D
Mire Poba, hihetetlen magabiztossággal, a villa megfelelő oldalára felküzdött babszemeket emeli a tányértól meglehetősen távol lévő szájához, meg sem lepődök rajta, hogy félúton az egész az ölébe hullik, aztán gyorsan körbepásztáz, vajon látta-e valaki a balul elsült akciót, majd nyugtázva, hogy szerencsére senki, egy laza kongói mozdulattal az asztal alá söpri a kárba veszett elemózsiát.
 Kongóban nincs az a kis darab kenyér, amit ne lehetne még megfelezni, ha neked van mit enned, abból másnak is jut, ebben az estben Poba jóvoltából még az egereknek is :-)

 Azóta visszavettünk a tanulás tempójából, és a képlékeny állagú dolgokat biztonságot nyújtó kanállal juttatjuk el a tányértól egészen a szánkig :-)
-Huszárovics Dalma-
Kinshasa, 2013. június 22.

2013. június 5., szerda

Jól csak a szívével lát az ember...

Egyik tanítványom szólt, hogy a környékükre britek jönnek látogatóba, és mindenképp menjek el. Akkor még nem tudtam semmit, hogy kik ők, és mit csinálnak Kongóban, de mindenképp meg akartam ismerni őket. Már elsőre szimpatikusak voltak. Beszélgettem az egyik bácsival, elmondtam, hogy magyar vagyok, mire felcsillant a szeme, és odavezetett az egyik kollégájához. A hölgynek rögtön mondtam hogy nice to meet you, fancy brit kiejtés, miegymás, mire magyarul köszön nekem! Megtörténhet, de a hatos lottó esélyesebb... Azért ennek nem túl nagy a valószínűsége, hogy Kinshasa-ban magyarral futsz össze. Kiderült, hogy ő Londonban él a férjével, és most a Mission for Vision nevű csoporttal járják Afrikát. Kinshasa-ban egy hetet voltak, az iskolától nem messze egy kis gyülekezetben végeztek látásvizsgálatot reggeltől estig. Milyen jó volt, hogy magyarul mesélt a munkájukról! Leírhatatlan, tényleg.  Gyöngyi az előre bemért olvasószemüvegeket osztotta ki, megvizsgálta, hogy az adott illetőnek melyik a legmegfelelőbb, együtt kiválasztották a szemüveget, amelyet a páciens ingyen megkapott. 

Ha valakinek összetettebb vizsgálatra volt szüksége, azt is megvalósították, és külön készítettek számára szemüveget. Nagyszerű volt belelátni a munkájukba, és megfigyelni mindezt. Sok ember élt ezzel a lehetőséggel, egész nap hatalmas sor volt. Számomra meglepő, hogy mennyire gyakori itt a látásprobléma. Sokan nem is reménykednek benne, hogy egyszer csak jön valaki aki segít nekik, és ezért nem kér cserébe semmit. Ha belegondolunk, az ittenieknek egyébként nem lenne erre pénze.
Elhatároztuk, hogy elhozzuk az árvákat erre a vizsgálatra. Előtte megpróbáltuk mi is felmérni, kinek lenne erre valóban szüksége, de végül eljött az összes lány, és a legkisebb fiú. Többségüknél csak az alap vizsgálat volt szükséges, ahol a betűk irányát kellett megmondani, de szerencsére rendben van a szemük,  Sarah nehezen olvas, úgy ítéltük meg, hogy talán nem jól lát, ezért az ő szemét alaposan megvizsgálták, de végül nincs szüksége szemüvegre, szemgyakorlatokkal tud javítani rajta. 
Papa Moise és Maman Léontine olvasószemüveget kaptak. 

Ezúton is megköszönjük a Mission for Vision csoportjának munkáját. Gondolom több száz kinshasai mondja most ugyanezt az új szemüvegében.

2013. május 28., kedd

"Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek"
Mindig is szerettem ezt a számot, viszont rájöttem hogy Kongóban ez annyira nem vicces...itt aztán van bőven áramszünet. Bárcsak metafora lenne, de sajnos nem az...eddig csak azért kellett szurkolni hogy tudjuk tölteni a laptopokat, most netezni is csak akkor lehet ha van áram, az meg ugye direkt csak akkor van amikor alszunk vagy én nem tudom, de szerintem nem szeret minket:) Vagy esetleg öt perc után a router felmondja a szolgálatot.Három lehetőséged van ilyenkor: elszámolsz tízig, lenyugszol és mész a dolgodra, vagy földhöz vágod a routert (ez utóbbit nem javasolnám), vagy bízol abban, hogy ha a süss fel nap és az esőtánc elméletek léteznek, akkor az áramra is ki lehet találni valamit. Egyébként az amúgy teljesen logikátlan, pénzváltó asztal mellett fényes nappal világító villanykörte szerintem státusszimbólumnak számít:) 
Apropó pénzváltás...az alábbiakban a "hogyan tölts meg egyetlen bankjeggyel egy egész bőröndöt?" című logikai játékunkat olvashatják: Fogod a dollárod, mész száz métert a következő pénzváltóig, mondod, hogy szeretnél  váltani, mire egy Koko nevű komoly üzletember odaszól a szomszéd árusnak hogy "eee yakaa" és együtt leszámolnak egy táskányi kongói frankot, mert ugye sokat ér a kongói valuta...
Így három hónap után sok mindent tudnék mesélni az itteni hétköznapokról, nehézségekről, azt hiszem, a betegségek kiemelkednek ezek közül. Sajnos a maláriateszt a mindennapjaink része, én pl. háromszor voltam, és háromszor pozitív lett. Egyik hétvégén hárman voltunk betegek, szóval örömmel konstatáltuk, hogy milyen jó a buli. "Szombat esti láz" kicsit másképp...
Azt hiszem, nehéz lenne elképzelni, hogy éveket töltsek itt. Bár komoly perspektívát látunk az itteni életmódban, illetve szakmákban. Dalma simán elvezetne egy buszt, én meg kihajolnék és kiabálnám az úti célt, mint a helyiek:) Nagyon kaotikus az itteni vezetési stílus, szerintem sokat nem rontanánk a helyzeten. Ezt nagyon jól példázza Jani egyik kijelentése egy rozoga taxiban: "én nem szeretném ha ez az autó felrobbanna, az nagyon tud fájni utána" De egyébként a közlekedés a város bármelyik pontjába problémamentes, teljesen hozzászoktunk már, a késésekhez,a dugóhoz, a szervezetlenséghez, a közlekedési szabályok teljes hiányához...
Azt nem tudom, a helyiek mennyire szoktak hozzá a jelenlétünkhöz, mert három hónap után is ugyanolyan szenzáció ha végigmegyünk az utcán, főleg a gyerekeknek, ők nagyon aranyosak. Kiabálják a nevünket, bár néha Balázs vagyok, de azt hiszem ez megbocsátható:) van, aki angolul köszön, van, aki kínaiul, amit kevésbé értek, de értékelem a gesztust. Most már ismerik a sziát is, meg azt hogy "szia nyuszi" :)

Nagy élmény itt lenni, értékes tapasztalatokkal lesz gazdagabb az ember, de el lehet fáradni. Nem csoda hát, ha időnként azért szükségünk van kikapcsolódásra, pihenőnapra, hogy helyre tudjuk tenni magunkban a dolgokat. Rosszabb esetben ez egy betegszabadság. Mindenesetre kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek...

-Tar Adelina-
Kinshasa, 2013.05.28. 

2013. április 11., csütörtök

Informatika, Othniel módra


Bár előzetesen nem számoltam vele, végül informatika tanárrá avanzsálódtam már az első héten. Az tárgyat Dávidtól, az előző csapat önkéntesétől vettem át.



A gyerekeknek egy-két kivételtől eltekintve nem volt korábban dolguk számítógéppel. Nemhogy nincs nekik, vagy nem használnak, hanem még az idősebbek között is könnyűszerrel találni olyat, aki itt, most az iskolában találkozik vele először. Vannak alsós és felsős osztályaim is, változó létszámmal és még inkább váltózó érdeklődéssel a tantárgy iránt. Az első tanítási hét puhatolódzással telt, próbáltam felmérni a lehetőségeket. Indultunk azzal, hogy mi is egy ilyen gépezet, ismernek-e bárkit, akinek van, és ha igen, akkor mégis mire lehet jó. Ha érkezett is bármiféle válasz, az leginkább játékokról és rajzolásról szólt. Na, nem baj, akkor mégis mit tudnak az internetről? A szó maga teljesen ismeretlen, hasonlóan az e-mail is. Viszont a facebookról hallottak már, tudják, hogy mindenféle fotókról meg barátokról van ott szó. Próbáltam ezután kicsit rendet tenni a facebook-levelezés-internet háromszögben. Ismerkedtünk még a számítógép részeivel, erre a legkisebbek is rögtön harapnak, előszeretettel keresik ki a különböző billentyűket a kezükbe nyomott klaviatúrán. Bízom benne, hogy a húsvéti szünet után végre megoldódik az aggregátor-gond és végre be tudjuk kapcsolni a számítógépeket.

Van egy-két érettségi-közeli srác, akik csupa meglepetéssel szolgálnak. André, Guidam’s és Jackson egészen határozott elképzeléssel rendelkeznek az továbbtanulásról, ők már az internetet is gyűrik. Guidam’s például rendszeresen jár netkávézókba, ahol bátran keres mindenféle információt és ezeket ki is nyomtatja. Szeretnék majd egyszer elmenni vele (velük), hogy mutassak egy-két oldalt, ahol ösztöndíjakról, továbbtanulásról, nemzetközi hírekről lehet értesülni. Talán egy kicsit közelebb kerülnek ahhoz, hogy kirepüljenek innen, nekik, akiknek talán most a legnagyobb esélyük van erre itt, a suliban.

2013. április 9., kedd

Árva-hét, tavaszi szünet a Ndjoku utcában



Adelina és Sarah

 Mióta itt vagyunk, szinte nem telt el nap anélkül, hogy ne hallottuk volna valamelyik árvánk szájából, mennyire szeretnének hozzánk vendégségbe jönni.

Ennek az oka rendkívül egyszerű, egy ilyen meghívás alkalmat ad nekik a szürke hétköznapokból való kiszakadásra, számtalan új inger éri őket, új ízeket érezhetnek a szájukban, és kicsit megfeledkezhetnek mindennapjaik monotonitásáról, nehézségeiről.
 A bevett szokás eddig a hétvégi, egy napos, egész csoportos (11 gyerkőc) látogatás volt, de az én fejemben valami más, valami közvetlenebb kezdett megfogalmazódni, és a húsvéti szünet meg is adta erre a tökéketes alkalmat. Így húsvét hétfőn a gyerekek meg is kapták a meghívást, miszerint kettesével egy-egy napot és éjszakát tölthetnek nálunk. Osztatlan sikert aratott az ötlet, azonnal elkezdték formálni a párokat, ami némi módosításra szorult, lévén hogy a három legidősebb fiúra biztonsági okokból éjszakánként szükség van az árvaházban, így nekik az itt alvás kimaradt. Az izgatottság legkisebb porontyunkon, Israelen látszott a legjobban, aki egész délelőttjét készülődéssel töltötte, majd két órával a sofőr érkezése előtt csinosan felöltözve, gondosan összecsomagolt holmijaival a hátizsákjában ült a nappaliban és várt az indulásra, majd az autóban nem győzte kapkodni a fejét, csak úgy itta magába a nyüzsgő utcák látványát.
 A beosztás így nézett ki: hétfő - Sarah+Majolie, kedd - Nzuzi, Rigen, Isaac, szerda - Lyspie+Ircile, csütörtök: Naomie+Landou, péntek: Poba+Israel
Majolie Sarah-val a kertünkben
 A program pedig így: az árvaházból koradélután sofőrünkkel haza jöttünk, ahol az étkezőben már Mamie ínycsiklandó főztje várt minket. Az evési hajlandóság meglehetősen különböző volt, Sarah és Majolie például minden erőfeszítésünk ellenére szégyenlősségükben alig csipegettek valamit, Naomie és Landou még repetát is elfogadott, a nagyfiúk pedig bátran és magabiztosan szolgálták ki magukat a finomságokból. A menün szerepelt például sültkrumpli, sült manióka, sült banán, rizs, spagetti, bab, párolt zöldségek, sült marha, sült hal, sült csirke, sült virsli, különböző saláták és gyümölcsök, úgyhogy a fufuhoz és a halhoz képest elég változatos étrendben volt része a gyerekeknek. A kiegészítő édességekről, üdítőkről nem is beszélve :-)
Ebéd után kis pihenés következett, fényképek nézegetése a számítógépeken zenei aláfestéssel, amiben szintén ritkán van részük az elégtelen áramellátásnak köszönhetően. Ezt követően nagy sétára indultunk, a közeli gazdag negyedbe vagy a lovas parkba, kedvtől függően. 
Nagyfiúk a nappalinkban: Nzuzi, Isaac és Rigean
 A kontraszt a szegény negyedhez képest, ahol az árvaház található, talán külső szemlélőként a legdrasztikusabb, ott sár és szemét tenger, omladozó, inkább ólnak, mint háznak nevezhető lakó alkalmatosságok, kellemetlen szagok, kéregető gyerekek, itt nyugodt utcák, bódító virágillat, hatalmas házak, még hatalmasabb falakkal körülvéve, luxusautók, jól öltözött emberek..
Sötétedésre hazaérve gyors zuhany, ezalatt a nappali vendégszobává alakítása, filmezés, társasozás, zene hallgatás, éneklés, párna csata, rengeteg gyerekkori emléket idéző, hamisítatlan nyári tábor és pizsiparti érzés. 
 Nagyon reméljük, hogy sikerült nekik is hasonló maradandó élményt szereznünk és ezáltal is közelebb kerülnünk hozzájuk!
 Mozgalmas hetet tudunk a hátunk mögött, furcsa most a csend, de hétfőn újrakezdődnek a dolgos mindennapok, az iskolában a tanítás, a visszaszámlálás pedig folytatódik..

-Huszárovics Dalma-
Kinshasa, 2013.április 9.

2013. március 31., vasárnap

Kés, villa, KONGÓ!


Egzotikus gyümölcsök, gyönyörű pálmafák, őszinte gyerekmosoly, igen, ez mind Kongó!  Ha valaki otthon arra gondol, hogy milyen lehet Afrika közepében az élet, biztosan erre gondol, és az éhező gyerekekre. Az hogy mi van még, leginkább csak az tudja, aki itt van, vagy volt már itt. Leírni ezeket a körülményeket az otthoniaknak egy kicsit olyan, mintha valaki egy kézikönyvből próbálna megtanulni egy zongoraversenyt. Próbálkozni azért lehet!

A gettóban az utcák leginkább folytonos szeméttároló helyhez hasonlítanak. Nem is tudom, hogy lehet-e  utcának mondani. Az pedig, hogy a baktériumokat nem látjuk szabad szemmel, az nem feltétlen rossz, ha úgysem lehet kikerülni őket.
Az árvaházhoz és iskolához közeledve azonban egyre több ismerős arc tűnik fel, a tanítványaink! Leírhatatlan érzés, mikor a nevedet kiabálva az öledbe ugrik egy kisember, és várja, hogy megpörgesd a levegőben, aztán hatalmasat mosolyog rád, és te is rá. Tanítványok... Hát ezt akkor mondhatnám, ha én tanár lennék. Először elég furcsa volt olyan nyelven órát tartani, amit nem beszélek, de szerencsére az énekléshez nem is kell  annyira... Mostanra már egy kicsit kezdek belejönni.
 Ha zongoraversenyt nem is, de dalokat tanulunk. A gyerekek nagyon szeretnek énekelni, ami nagyon inspiráló. A zene és éneklés szerves része a kongóiak életének. Ha épp nem vagyok csúcsformában (ami azért csak-csak előfordul) és meghallom, hogy az udvaron vagy az osztályteremben éneklik az énekeket, akkor máris olyan érzésem van, hogy nem hiába jöttem ide. Ha csak egy picit is élvezték az órám, vagy tanultak bármi hasznosat, már volt értelme.
Szünetben a gyerkőcök nagyon megelevenednek. A foci állandó, mindig teljes energiával. Itt elég valami labda formájú dolog, és máris megy a móka. Régebben azt hittem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam, mindig kell valami. Hát, nekik a semmivel is működik! Van mit tanulnom tőlük.

Kés, villa, Kongó, -a bizakodó embernek való!


-Geiger Estilla-

Itt lakom, látod, ez az a ház...


Egyik nap megkeresett három lány, hogy nem tudják fizetni a tandíjat. Végzősök, és már csak egy kevés van hátra a tanulmányaikból. Segítséget szerettek volna kérni. Ilyenkor azt lehet tenni, hogy elmegyünk a családhoz, megnézzük, hogyan élnek, és milyen szinten van szükségük támogatásra. Amennyiben anyagi helyzetük valóban rossz, márpedig sajnos ez elég valószínű itt a legtöbb esetben, akkor megpróbálunk nekik támogatókat keresni. Az egyik lány családjánál már sor került a látogatásra. Vittünk nekik ajándékot, és beszélgettünk egy kicsit velük.
 Helene négy éves kora óta a nagynénjénél lakik, mert a szülei vidéken élnek, és nincs módjuk a fővárosba költözni. A kislányt a nagynéninél hagyták, aki akkor még jobb sorban élt. állása, és a saját gyerekei mellett neveli őt is. Helene elmondta nekem, hogy orvos szeretne lenni. Persze ez sem egyszerű a tandíj miatt. Kongóban 80%-os a munkanélküliség, és nem ritka, hogy 6-7, vagy akár több gyermek is van egy családban. Persze ez olyan dolog, amit számokkal, üres adatokkal eddig is tudtunk, de igazán megérteni csak akkor lehet, ha saját szemünkkel látjuk. Sőt, még talán akkor sem, hiszen nem lehet megérteni a megérthetetlent.
A belváros olyan, mint valami kampányfilm: kontrasztban áll a valósággal, a nyomorral, a szemetes és sáros utcákkal, vagyis a főváros mintegy 90%-ával. Ma viszont már nincs"Kinshasa la belle" vs. "Kinshasa la poubelle". Ide kapcsolódik egy, még az első napon megélt élményem. Bementem a negyedikesekhez, megkértem, hogy írják le nekem a nevüket, és a gond már a papírral és az írószerrel elkezdődött. Amikor egy fiúnak akartam adni tollat, természetesen mindenki azonnal szeretett volna, ami nem baj, mert volt nálam 15-20 toll, amit direkt nekik hoztam. Nem tudtam kiosztani, mert elkezdtek verekedni, lökdösődni a tollakért, pedig elmagyaráztam, hogyha leülnek, mindenki kap. Persze ezért haragudni nem lehet a gyerekekre, inkább szomorú, hogy a toll luxuscikknek számít. Ez azt mutatja, hogy írószerekre mindig szükség van, úgyhogy ha valaki adományt küld az alapítványon keresztül, kérem, gondoljon erre. Ha mindenki csak egy tolltartónyi írószert gyűjt össze, még akkor is könnyedén lehetne mind a négyszáz tanulónak adni. Ugyanez igaz az esetleges tandíjtámogatásokkal kapcsolatban is: havi akár egy-kétezer forint is sokat tud segíteni. Ha valaki kedvet érez, vegye fel a kapcsolatot az alapítvánnyal, nézzen szét az afrikaert.hu weboldalon, ahol fent van, mely tanulóknak van szüksége segítségre. A diákok nevében előre is köszönöm!

-Tar Adelina-

2013. március 10., vasárnap

Hát helló!


Annak ellenére, hogy több mint három hete, hogy itt vagyunk, az érkezésünket követő első benyomások nehezen múlnak.

Nem elég a mellbevágó páratartalom, a parkolóban egy reptéri rendőr fél órán keresztül győzköd, hogy az útlevelembe nyomott pecsétért mégiscsak járna neki - már csak a jó modor okán is - egy kis pénz. Kárpótol viszont az út, amit megteszünk hazáig. Konvojunk két kocsiból áll, előttünk egy pickup, rádobálva ötünk bőröndjei, plusz a sok-sok otthonról küldött adomány. A csomagok tetején többek között Toto, az itteni Alapítvány vezetője ül. Közvilágítás nincs, a fényszórók és az út szélén csomókban égetett szemét olyan jeleneteket villant fel az éjszakában, amelyek világát csak az Apokalipszis most c. filmben székelő Kurtz ezredes birodalmához tudnám kapcsolni. Hihetetlen és meg sem érthető képeket látni mindenféle csoportosulásokkal, vannak, akik a teljes sötétségben ülnek kört, míg mások tartanak valahova, egy olyan úton, ahol az avatatlan szem tíz perce csak a semmit látja.

Az autókkal azon kívül, hogy van rendszámuk, semmi sem stimmel. Nem látni be nem repedt szélvédőt, vagy meg nem húzott, be nem horpasztott kocsit. Kíváncsi lennék, hogy milyen úton-módon jutnak el ide ezek a kiszuperált járgányok Európából. Emberek lógnak mindenfelé a kocsikon, Szicíliában sem hallottam ennyi dudálást, ha nem megy az index, akkor a kezüket az ablakon kidugva jelzik az irányt.



A vasárnapi városnézés során válik világossá, milyen könnyedén fér meg itt egymás mellett a nyomor és a gazdagság. Még a luxusnegyedben is - ahol az óriás, 3-4 méteres kőfalakon, vaskapukon, úszómedencén és a kapu előtt strázsáló, bérelt, kalasnyikovos rendőrön kívül nem nagyon van más – látni mosóport és kekszet áruló figurákat. A legdurvább gettókörnyéken is bármikor felbukkanhat egy-egy csillogóra vakart, fehér Lexus. Kiváló példái a kongói nonszensznek, hogy a Champs-Élysées-nek hívott, kétszer négysávos sugárút közepén, a korlátnál emberek állnak kétszáz méterenként és söpörnek. Nagyjából a port egyik helyről a másikra, aztán vissza.

Génial



Már három hete itt vagyunk Kisnhasa-ban, és úgy érzem, kezdjük megszokni a helyzetet, persze még keressük a helyünket. Talán nem véletlen, hogy pár napja egy ismert dal egyik sora járt a fejemben: "Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld!" Eszembe jutott, hogy mekkora ajándék, hogy itt lehetek, és ki kell használni minden pillanatot, küzdeni kell minden tervünkért, amelynek egy kicsi esélye is van, hogy megvalósítható.
Nem csupán a feladatainkra kell nagyon figyelni, hanem az itteni emberekre személy szerint, mert nagyon másképp látjuk a világot, bőven lehet félreértés. Az órán is nagyon rá kell hangolódni a gyerekekre.
Bizonyos szempontból nehéz, mert másképp lehet őket lekötni, sokkal energikusabbak, élénkebbek. Nagyon sokat nevetnek, ami rendkívül pozitív:) Ha lingalául köszönök el tőlük, azt hangos kacagás kíséri,
hihetetlenül örülnek neki.
Az órarenden kívüli órákkal az a baj, hogy nem érkeznek meg időben, de rájöttem, hogy lehet őket motiválni egy kedvenc dallal ( a Waving flag nagy sláger), és hogy csak akkor foglalkozunk azzal, ha időben érkeznek. A kicsik mindig a Head and shoulders knees and toes-t akarják, azt pedig csak akkor lehet óra végén, ha addig csendben figyeltek, amíg kértem. Nagyon szeretnek szerepelni, kijönnek a táblához, és onnan írják a szavakat. Náluk nem úgy megy, mint nálunk, hogy lapul a gyerek a padban, nehogy felszólítsák, hanem még majdnem
meg is verekszenek azért, hogy felszólítsák őket (ezt szó szerint kell érteni néha). Ha valaki rossz választ mond, kacag egyet, elbújik a pad alá, a többiek is kinevetik, de inkább vele nevetnek, mint rajta. A kedvencem az, amikor egymást csitítgatják: "Maradj már csendben, nem látod, hogy zavarod a tanárt?" Nagyon hálásak a figyelemért, az egyik kislány odajött hozzám, és ezt mondta: "Adelina, vous etes tres gentil (Adelina, ön nagyon kedves)". Olyan is előfordul, megköszönik az órát. Ezek a visszajelzések mindennél többet jelentenek nekem.
A nagyobbaknak életszerű kifejezéseket tanítok, hogy tudjanak angolul beszélgetést kezdeményezni, elmondani honnan jöttek, Kinshasa hol található, és magukról is tudjanak pár mondatot mondani. Amikor napi rutint vettünk, és írtam fel egy példamondatot, elnehezedett a szívem, hogy felírhatom-e pl. azt hogy " I have lunch at home". Lehet, hogy az ebéd része a mondatnak az náluk kritikus, de ki tudja, talán még az otthon is. Szóval nagyon figyelni kell rájuk.
Dalmával tartottunk nőnapon beszélgetést a felsős lányokkal. Elmondtuk, nálunk ez miről szól, és ők is meséltek arról, hogy Kongóban mi a szokás. Ilyenkor a lányok szoknyában vannak, és felvonulnak az utcán. Ez nem csupán egyfajta megemlékezés, hanem kiállnak a jogaikért. Itt azért sokkal nehezebb lehet nőnek lenni, mint Európában. A demonstrációk állami szinten be lettek tiltva idén, ezért döntöttek úgy az iskolában, hogy csak egy kis beszélgetést szervezzünk a lányoknak. Nagyon érdeklődőek voltak, sokat kérdeztek tőlünk. A legnagyobb megdöbbenést azt keltette, hogy Európában van olyan, hogy a férfi marad otthon a gyerekekkel, és a nő megy dolgozni. Hangos nevetésben törtek ki, és kifejtették, hogy márpedig a férfi alkalmatlan erre a feladatra:) Egyik nap délután túszul ejtett minket az eső, mindenki bemenekült a termekbe, és műsort adtak nekem a felsős harmadikosok (nálunk kb. nyolcadik osztály) énekeltek, táncoltak. Ők a zenében élnek, és ez nagyon tetszik nekem. Poba, az egyik árva szintén nagyon muzikális. Az egyik korábbi önkéntestől, Balázstól kaptak egy szintetizátort, amin mindent első hallásra lejátszik. Az árvák egyébként nem menekültek be az eső elől, kint táncoltak, fürödtek a tócsákban, fociztak, és nyakon öntötték egymást egy vödör vízzel. Szenzációs volt:) Vagy az itteni szavajárásunkkal: Génial:)
A hazafele út nem volt ennyire zseniális, végigmentünk a szeméttel borított földúton, ami ilyenkor sártengerré változik. Ilyen időben csak egy bizonyos szakaszhoz tud odajönni a sofőr, ahol már van aszfaltozott út.
Az itteni közlekedés egyébként szintén zseniális, itt semmi szabály, sáv, elsőbbségadás, az megy elől, aki hangosabban kiabál, vagy dudál, és az alkudozás nem csak az árusokra érvényes. A sofőrünk kongói módra
nincs ott időben, de direkt kihangsúlyoztam, hogy amikor nekem 9-től órám van, akkor legyen szíves ott lenni értünk nyolcra. Mire ő: 8:30? Mint a piacon...Erre most mit mondjak? Ez Kongó...Génial! :)
Tar Adelina
Kinshasa
2013.03.10.

2013. március 5., kedd

„Mindegy a szereped, a lényeg a szeretet"



Hangos trópusi vihar volt a ma reggeli ébresztőm, a többiek még alszanak, a szomszéd gyülekezet szokásos, meglehetősen zajos vasárnapi Istentiszteletét is elmosta az eső, és a velünk egy rezidencián élő két kis barátunk, Mael(4) és Malaika(2) kacagása sem szakította meg az eső és mennydörgés moraját.
 Ritka nyugalmas pillanatok ezek, két hete először érzek kedvet toll ragadáshoz. Már nem azért, mert egyébként nehezemre esne, vagy nem tudnék miről írni, de valahogy mintha sajnálnám ennek a szűkös öt hónapnak egyetlen percét is - amit hasznosabban tudok tölteni - erre szánni. De mivel rajtam a sor és az időjárás is ennek kedvez, ám legyen.
 Ha egy szóval kéne kifejeznem, milyennek látom Afrikát, azt hiszem a szürreális szót használnám. Az ember csak ámul, kapkodja a fejét, vagy éppen mélyen elgondolkozik a látottak és tapasztaltak hatására, amik hol lenyűgözőek, hol szívet melengetők, hol megrázóak, hol teljesen indokolatlanok (európai szemmel), és még hosszasan sorolhatnám.
 Annak ellenére, hogy itt tartózkodásunk minden eddigi pillanatát élveztem, amolyan Punnany-s, „mindegy a szereped, a lényeg a szeretet” módra (bár nehézségek is akadnak bőven), meglehetősen sokat gondolkoztam rajta, vajon mit is keresek itt, mi az, amiben segítségére tudok lenni az itt élőknek, már ha egyáltalán szükségük van segítségre..

  Hétfőn belekezdtünk a veteményeskert kialakításába az árvaház udvarán. Maga az ötlet még otthon fogalmazódott meg bennem, az elmondások és a képek alapján tudva, hogy alkalmas rá a terep, és a gyerekek is elég nagyok már a kertműveléshez és idejük is engedi, hogy ilyesmivel foglalkozzanak.
A délelőttönként otthon tartózkodó(7-12. osztályosoknak délután van tanítás) három felsős fiút faggatva kiderítettem, hogy Nzuzi mezőgazdasági pályán képzeli el jövőjét, ezért nagyon lelkes volt a terv hallatán.
Neki is láttunk a kijelölt terület megmunkálásához, de mivel Nzuzi nélkül nem akartunk belekezdeni a veteményezésbe, csak a föld előkészítéséig jutottunk aznap, amibe délután már az alsós lányok is bekapcsolódtak a maguk módján, mezítláb ásót ragadva.
Kedden esőzés miatt nem mentünk munkába (itt így szokás, ami maximálisan érthető is, a többnyire föld és/vagy szemét utakon meglehetősen nehéz és kellemetlen a közlekedés még napokkal az esőzés után is).
Szerdán reggel izgatottan, a táskám mélyén lapuló magvakkal indultam az árvaházba, ahol meglepetésünkre az általunk kialakított parcella mintájára készült, telepalántázott földdarab fogadott minket. Mint kiderült, Nzuzi készítette szabadidejében.
 Ez volt az a megható pillanat, amikor teljes bizonyságot nyert számomra, hogy pontosan ott vagyok, ahol most lennem kell, és van értelme annak, amit csinálok, csinálunk.
 Ide illő idézet egy kedves barátomtól kapott könyvből, aminek olvasása erőt ad a nehezebb pillanatokban:
„Amikor elfogadtam ezt a rám bízott feladatot, eleinte nem is nagyon tudtam, mit vállalok, hogyan cselekedjem, s miben lehetek mások hasznára. Most már tudom, és meg vagyok győződve róla, hogy nem hiába jöttem ide.” André Gide – Kongói utazás
 Aznap a magokat is elszórtuk, és most gondosan és türelmesen várjuk az első csabdi saláták és uborkák megjelenését a  kinshasa-i föld felszínén.
 Az pedig, Kedves Olvasó, hogy mindezt elmesélem Neked, és ezzel talán (nagyon remélem!) közelebb hozlak ezekhez a nagyszerű és kedves emberekhez, vagy talán Téged is cselekvésre ösztönözlek, legyen „csak”  hab a tortán, akkor is az egyik legfontosabb összetevője!

Huszárovics Dalma
 2013.03.03., Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság