2012. október 31., szerda

Közlekedés

-->
A kongói népre jellemző, hogy szeretik a sokszínű tárgyakat, legyen az ruha, a ház fala vagy akár az edényeik. Éppen ilyen sokszínű maga a közlekedés ebben az országban, ugyanis nagyon változatos és sokszor hihetetlenül kontrasztos az, ahogyan a kinshasai nép eljut egyik pontból a másikba.
Tekintve, hogy nagy a szegénység, az emberek legnagyobb része gyalog közlekedik. Talán éppen azért vannak szinte minden kereszteződésben árusok, hogy ne kelljen sokat cipekedni hazafelé. Egyébként számomra nagyon érdekes, ahogy a helyiek azokat a hatalmas lavórokat egyensúlyozzák a fejükön. Gyakorlatilag bármit képesek ilyen módon szállítani. A különböző növények és kenyerek ilyen módú szállítása mindennapos látvány, de találkoztunk már olyannal is, aki több karton tojást, vagy éppen egy hűtőszekrényt egyensúlyozott a fején.
Kinshasai utcakép
A gyalogos közlekedés sokkal jellemzőbb vidéken, de ott nem pusztán a szegénységből fakad ez, hanem abból is, hogy egyszerűen nincsenek utak (vagy ha vannak is, nagyon rossz állapotúak), így nem is marad más lehetőség.

Semelyik kinshashai utcakép nem teljes a kézikocsik látványa nélkül. Ezekkel a kétkerekű, kézzel tolt, vagy húzott szállítóeszközökkel mozgatnak szinte mindent a kevésbé tehetős kongóiak. Ők is az utcán közlekednek, sokszor lassítva a forgalmat.
Az autók terén minden tekintetben nagyon színes a felhozatal. A gazdagabbak új terepjárókkal közlekednek, míg az átlagos autó itt legalább 10 éves. A legtöbb jármű nagyon lehasznált, de amíg gurul, addig forgalomban van. Ittlétünk alatt többször is taxiztunk már, így volt “szerencsénk” olyan autóhoz, aminek oldalt nem volt ablaka, a szélvédő végig volt repedezve, az ajtókon nem volt belül borítás, és az egyik ajtó kinyitását is egy drótdarabbal végezte sofőrünk. Mindemellett érdekes volt, hogy mivel a taxin osztoztunk másokkal, Balázzsal ketten kellett előre ülnünk, de ez itt senkinek nem jelent gondot, csak nekünk volt furcsa. Olyan autót is láttunk, amely defektes volt, de a vezető a legnagyobb nyugalommal vezette a járművet, amely a felnijén gurult.
Nagyon érdekes látvány volt az is, amikor egy nagyon szép Bentley-t láttunk parkolni a koszos, szemetes, árusokkal szegélyezett úton. Kinshasha nagyon kevés utcája büszkélkedhet közvilágítással, így az autósok mindent megtesznek a “látni és látszani” elv érdekében, ami azt jelenti, hogy az összes létező világítást bekapcsolják éjszaka, ami magában foglalja a távfényt és az elakadásjelzőt is.
A közlekedés meglehetősen kaotikus, mint oly sok minden Kongóban. A forgalmas kereszteződésekben gyakran feltorlódnak az autók, mert itt áll meg a taxik nagy része, elfoglalva ezzel a teljes sávot. Ilyenkor is jól hallhatók a Kinshashában egyébként is gyakori dudálások. Az utcák mellett ugyanis nem járda, hanem árusok vannak, így az ő vevőik és a gyalogosok az úttesten közlekednek, így az autósok egy kürtszóval figyelmeztetik az óvatlanabb járókelőket.
Úgy vettem észre, hogy közlekedési szabályok nem igazán léteznek ebben a városban, hiszen jóformán mindenki megy, amerre lát, így a kereszteződésekben sokszor ültünk leesett állal, de valahogy mindig kikászálódtunk a megoldhatatlannak látszó helyzetekből. Egyébként ahhoz képest, hogy veszélyesen közlekednek az itteniek, igen kevés a baleset. Igaz, itt vigyáznia is kell az embernek magára, mivel egyáltalán nincs mentőszolgálat.
Taxibusz, mellette egy luxusterepjáró
Kinshasában a tömegközlekedés az ú.n. taxibuszok segítségével történik. Maga a jármű egy bármilyen kisteherautóból kialakított, fapadokkal felszerelt jármű, amely két forgalmasabb csomópont (általában piac) között közlekedik. Az éppen aktuális célt a jármű oldalán csimpaszkodó ember kiabálja, aki mindemellett a pénzt is kezeli. Aki le szeretne szállni a következő megállónál egyszerűen csak elkezdi kopogtatni a jármű tetejét vagy oldalát. Egy taxibuszon utazni azért is élvezet, mert sok emberrel lehet megismerkedni, akik előzetes várakozásainkkal ellentétben nagyon kedvesen állnak hozzánk. Ráadásul az egyik alkalommal az utazók nagy részét egy gyülekezeti csoport tagjai tették ki, és az időt kihasználva egy komplett istentiszteletet tartottak. Felállt a pásztor, énekeltek, majd igehirdetés következett, a végén pedig imádkoztak az emberek. Mindezt egy tömegközlekedési eszközön, alig fél óra alatt.
A kongói autósokra jellemző még a spórolás. Rendszeresen megesik, hogy az iskolába menet egy kereszteződésben ha nem tudunk továbbhaladni, sofőrünk leállítja a motort, majd kb. 3 másodperc múlva, amikor szabad az út, újra beindítja. Egyik alkalommal azonban nem ez történt, hanem kiugrott az autóból, és miközben 6-an ültünk bent, ő áttolta azt a kereszteződésen.
Egy másik alkalommal pedig az történt, hogy egy hosszabb egyenes szakaszon a taxisunk a gyújtáskapcsoló helyén található két drótot elhúzta egymástól, hogy leálljon a motor, majd gurultunk tovább a lendületnek köszönhetően. Miután eltelt 5 egész másodperc, újra összekötötte a két kábelt, hogy beindítsa az autó motorját.
Gyakori látvány még az utakon a motorkerékpár. Persze, nem a legújabb GSXR-re kell gondolni, ezek is lehasznált gépek, bár elég jól kihasználják őket, ami azt jelenti, hogy nem ritkán 3-an is ülnek egy motoron. Ezen felül áruszállításra is alkalmasak ezek a gépek. Vicces látvány volt a motoros ölében keresztben fekvő disznó.
Minden helyet ki lehet használni
Tekintve, hogy Kongóban nem igazán foglalkoznak a környezetszennyezéssel, a nagyobb terhek szállítását is máshonnan leselejtezett hatalmas kamionokkal oldják meg. A böhöm nagy teherautók is gyakran okoznak dugót méreteik miatt. Viszont senki számára nem jelent problémát az, hogy a munkások ezeknek a monstrumoknak a platóján utaznak.
A vasúti közlekedés itt olcsó, így a helyiek előszeretettel használják ezt a módot, de mivel a vonatokon nagy a tömeg és a rablások sem ritkák, segítőink tanácsára még az állomást is elkerültük.
Kinshashában a vízi közlekedés éppen olyan szélsőséges, mint a szárazföldi. A tehetős réteg yacht klubokban tárolt motorcsónakjaival hasítja a Kongó folyó erősen szennyezett habjait, míg a halászok és szigetlakók fából készült, kézzel vájt kenukkal közlekedik.
A nemzetközi repülőjáratokon kívül Kongóban létezik belföldi légi közlekedés, mivel az ország körülbelül NY-Európa nagyságú, és a nyugati és a keleti országrészt elválasztó erdő esős időszakban még terepjáróval sem szelhető át. Azonban érdemes tudni azt, hogy ezek a repülőgépek szintén kiöregedett járművek, amelyeket nem megfelelően tartanak karban, így sajnos gyakoriak a balesetek.
Kongóban tehát meglehetősen furcsa, rendezetlen, kontrasztos és sokszínű a közlekedés, ami számunkra, rendhez és szabályokhoz szokott európaiak számára nap mint nap okoz hol izgalmat, hol pedig kacagást.

Az árvaház Balázs és Eszter szemével


Magyarként elég furcsa érzéseket kelt bennünk, hogy kis hazánk zászlaja mosolyog ránk afrikai iskolások mellkasáról. Ami pedig az árvaházat illeti, az mindenképpen megérdemli, hogy beszéljünk róla. Leírhatatlan az érzés, amikor belépünk Kongóban egy olyan házba, ahol csak a magyar emberek jóindulatának köszönhetően él egy család. Nem is akármilyen családról van szó.. Olyan árvákról, akiket maga Isten válogatott össze, hogy idegenként, de mégis testvérként éljenek együtt. Ezeknek a gyerekeknek az alapítvány és a támogatók által, esélyük nyílik arra, hogy emberhez méltó életet kezdhessenek, és egy igazi család álljon mögöttük, akikre bármikor számíthatnak. Fivérek és nővérek, akik feltétel nélkül szeretik egymást. Furcsa belenézni a kis fekete szemekbe, Ngaliema szegénynegyed közepén, ahogy épp a  ,,Tavaszi szél vizet áraszt” című nótát éneklik magyarul. Most először szembesülök vele, hogy az otthoni emberek valóban kézzelfogható dolgokkal, szó szerint életeket mentenek. De félek attól, hogy egyszer csak behunyják a szemüket, és elhitetik magukkal azt, hogy ez nem az ő gondjuk. Sajnos az idő vas foga e remek menedéket is megrágta, és elkél a felújítás. A párás levegő miatt, a faszerkezetű tető rohamos mértékben veszít a tartásából. Ijesztő látvány, ahogy a 13 éves Majolie, egy korhadt gerenda alatt épp varrni tanul. Ő mellesleg úgy néz ki mint egy szupermodell, az embernek elakad a szava mikor elneveti magát. Ilyen szép lányt aligha lehet látni a környéken.
A ház tágas, szellős és átjárja a friss étel illata. Mama Leontine és Mama Valérie, gondoskodnak a gyerekekről, és ilyen körülmények között nem is tűnik fontosnak, hogy leszakadt az egyik emeletes ágy. Nem kell aggódni, nem sérült meg senki…
De szükség van minden támogatásra, mert nélkülünk ezeket a gyerekeket elnyeli Afrika nyomora. 
Indulásunk előtt kezdetét vette egy kampány, amely erre a felújításra keres támogatókat. A legőszintébben, sallangoktól és minden érdektől mentesen szeretnénk kérni mindenkit, aki bármekkora összeget adományozni tud erre a célra, látogasson el a www.hagyjnyomot.hu oldalra, és vásároljon lehetőségektől függően egy vagy több 1000 Ft értékű téglát. Ez amellett, hogy hatalmas segítség, alkalom arra, hogy üzenhessen minden adományozó az árváknak, az iskolás gyerekeknek, a kongóiaknak, az afrikaiaknak vagy az egész világnak, mivel minden virtuális téglának az építkezés során felépülő büszkeség falban lesz a valós párja, a belevésett az üzenettel.
Itt valóban nagy értéke van minden egyes téglának, amit a weboldalon lehet megvásárolni. A pénzzel, az árvaház felújításával egy szerető, nagy család életét tehetik elviselhetőbbé. Egy jó példa arra, hogy mekkora értéke van bárminemű segítségnek. A minap a tanároktól kaptam egy kicsi kólát, hogy megússzam az elájulást a hőségben. Felét megittam, és a másik felét az éppen felém szaladó egyik árvának adtam.
Poba a legkisebb, és mondtam neki, hogy igya meg nyugodtan, nem látja senki. Értetlenül nézett rám, és elszaladt az üveggel a többiekhez. Kb. egy deci maradhatott az üvegben, de ő azt is megosztotta 11 testvérével. Tanulságos pillanat mindenkinek, én is sokat okultam az esetből.
Alapjaiban véve nagy a boldogság a gyerekek között, és a hála sugárzik belőlük. Szerencsére nem sejtik, hogy a támogatók nélkül bármikor megszakadhat e ,,jólét”. A pénz fontossági sorrendben kerül felhasználásra, így nincsenek játékok, íróasztal, szekrény, tükör, mosdókagyló, de még wc deszka sem. A létszükséghez nem fontosak ezek a dolgok, és eszükbe sem jut, hogy ezekre szükség lehet. Mi mégis elszörnyedünk néhány dolog alapvető hiányán. Innen Afrikából küldenénk elismerésünket az eddigi támogatóknak, hiszen ők valóban nyomot hagynak itt. Aki teheti, segítsen ezeknek az embereknek, hiszen 10 év telt el az alapítvány születése óta, és a gyerekek többsége már lassan „finishben” van. Nagyon jól tanulnak, és hamarosan elérkezik az idő, hogy kirepüljenek. Elkezdhetik saját kis életüket, és a helyükre új árvák kerülhetnek. Nagy terveik vannak, és egy dolog biztos. Bármerre is járnak a világban, a magyarok mindig ott lesznek a szívükben, hiszen nekik köszönhetik a családjukat, de még az életüket is…

Balázs

Eddigi bejegyzéseink főként rólunk szóltak, bemutattuk, mit érez egy fehér ember Fekete Afrikában, hogyan lehet alkalmazkodni a korántsem európai körülményekhez. Aki olvasott eddig minket, láthatja, hogy nem is annyira rossz itt. Nos, nekünk valóban nem.
Az árváink helyzetéről azonban ez korántsem mondható el. Ezért az árvaházról szeretnék most részletesebben írni, hiszen munkánk nagy része itt zajlik.
Őszintén szólva rengeteg érzés kavarog bennem, ahogy ezeket a sorokat írom. Nehezen tudom szavakba foglalni azt az érzést, amelyet az első árvaházi látogatásunkkor fogott el. Európai szem számára leírhatatlan, szívszorító látvány fogadott minket. És még rosszabb belegondolni, hogy az Alapítvány nélkül ezeknek a gyerekeknek még ennyi sem jutna.
De kezdem az elején. Kongóban rengeteg hányattatott sorsú gyerek él, pillanatok alatt meg lehetne tölteni egy több száz fős árvaházat. Az Afrikáért Alapítvány filozófiája, hogy inkább kevesebb gyereknek, de valódi segítséget nyújtson. A La Providence árvaházban 11 gyerekről gondoskodunk, akik közül többen már az utcán éltek, amikor az Alapítvány felkarolta őket. A munka a semmiből kezdődött. A ház néhány éve elfogadhatatlan állapotban volt, nyílászárók, fürdőszoba és bútorok nélkül, így első lépésként az épület lakhatóvá tétele volt a cél. Ezt követte az árvák ellátása élelemmel és ruhával, majd iskoláztatása, és hála a támogatóknak, ma már nem kilátástalan a jövőjük. 2012 májusában az Alapítványnak sok nehézség árán az ingatlant is sikerült megvásárolnia, így a következő lépésként kezdődhet az épület felújítása, amelyhez a tervek már el is készültek.
Maga az épület viszonylag tágas, de elfogadhatatlan állapotban van. A tetőszerkezet elkorhadt gerendákon fekvő több helyen hiányos hullámpalából áll,amelyen keresztül gyakran a nappali közepére csöpög az esővíz. A padló kemény, hideg, sok helyen lyukas. Bár hozzá kell tenni, hogy Kongóban ez mind normálisnak számít, és valóban ezek jelentik messze a legkisebb problémát a házban.
A konyha tulajdonképpen egy szekrényből, néhány vizes lavórból, fémedényből és egy kis, szénnel működő főzőszerkezetből áll. Olyan alapfelszerelés, mint az asztal, vagy a higiéniát elősegítő csempe, itt nincs, hűtőszekrényről, gáztűzhelyről  nem is beszélve. Persze fölösleges erre még csak gondolni is, hiszen áram sincs a házban. Ám sajnos itt ez is átlagosnak mondható. A gyerekek pedig még jobb helyzetben is vannak, mint a környéken sokan, hiszen naponta háromszor kapnak enni. (Az iskolánkba járó gyerekek 70%-a semmit sem eszik délutánig, a múlt héten is elájult egy kislány az óra közepén.)
A tizenegy árva két apró, sötét szobán osztozik, ahol az emeletes ágyakon kívül egy-egy polcos ruhásszekrény és néhány, a gyerekek által készített dísz jelenti a berendezést. Jó érzés látni, hogy a rossz körülmények ellenére próbálják a magukévá tenni a szobákat. Mégis elszorul a szívünk, mikor a saját, világos, képekkel díszített gyerekszobánkra gondolunk, ahol a polcon sorakoztak a játékaink. De úgy látszik, az élet nem fair…
A legborzalmasabb állapotban lévő helyiséget, a fürdőszobát, utoljára hagytam, ahol  11 gyerek kénytelen a napi tisztálkodását végezni. Mi is ezt a WC-t használjuk, de inkább nem iszom sokat, csak hogy ne kelljen túl gyakran bemenni. Mosdókagyló nincs a kézmosáshoz.
Sajnos a legnagyobb problémát a vízellátás hiánya jelenti. A gyerekek a szomszédos iskolából hozzák vödörrel a vizet minden nap, azt használják mindenre, főzésre, tisztálkodásra, WC lehúzásra. A felújítás első szakaszában ezt szeretnénk megoldani, és ha lesz pumpás víztartály, akkor kezdődhet a csempézés, a felújítás, majd egy külön fürdőszoba kialakítása a fiúk számára. A betegségek megelőzése és a minimális komfortérzet elérése érdekében azt hisszük, ez mind elengedhetetlen.

Eszter

2012. október 20., szombat

Esős évszak


Itt van az „ősz”, itt van újra… csakhogy idén ez mást jelent énnekem. Itt Kongóban, a trópusi égöv lakosaiként hozzánk, valójában az esős évszak érkezett meg. Ez azt jelenti, hogy a július-augusztusi körülbelül két hónapos szárazság után szeptemberben ismét el-elered az eső, ilyenkor októberben pedig már hetente többször is esik, végül decemberben már szinte minden nap esni fog. Teljes szárazság pedig csak júliusban lesz újra. Mindez pedig azért fontos, mert az időjárás, azon belül is főleg az eső, jelentős hatással van a kongóiak, és így a mi életünkre is.
Először is tovább fokozza az afrikai pontatlanságot. Mivel itt nem egy kis záporról-zivatarról van szó, hanem általában igazi zuhéról, olyan égszakadásról, ami mellett megértem a ’mintha dézsából öntenék’ kifejezést. Ilyenkor az utcák többsége patakká, folyóvá változik. A betonozás és vízelvezetés hiánya miatt pedig sokszor még napokkal később is gyakoriak a sártócsák. Tehát a közlekedés ilyenkor elég nehézkes. Meg különben is átázna minden ruhánk ha kimerészkednénk; ráadásul többször a „vízhez” társuló viharos szél, villámlás, mennydörgés is nehezíti az életet. Úgyhogy a kongói, ha esőre ébred, inkább visszafekszik, de legalábbis otthon marad. Így fordulhat elő az, hogy esős reggelen gyakorlatilag a tanítás sem az első órában kezdődik meg, mert nem csak a diákok, de a tanárok sem jelenek meg. Vagy az, hogy a száraz napokon már délelőtt is nyitva levő üzletek és éttermek csak délután 2 körül kezdenek kipakolni; és az is, hogy fontos üzleti tárgyalások napolódnak el, külön megbeszélés nélkül, hiszen mindenki természetesnek veszi, hogy a másik fél sem jelenik meg . 
 Ha pedig az embert út közben éri az eső, akkor ernyőjét (lehet eső- és napernyő is) kinyitva, legalább harmadmagával megosztva igyekszik egy olyan kapualjat találni, ahol meghúzódhat. Mi is jó két órát töltöttünk egyszer egy épület esőtől védett tövében. Ez idő alatt lehetőségem nyílt megfigyelni, ki mivel is köti le magát erre az időre. Egy kislány például végig táncolt, a csak az ő fejében hallható zenére. De olyan ritmusérzékkel és hajlékonysággal… Valószínűleg a felnőtt afrikai nők, akiknek a táncát irigykedve nézem is így kezdték, és sok esőt táncoltak végig, hogy ennyire látványosan a vérükben van a mozgás. Egy másik lány az öccse szórakoztatásával foglalatoskodott egész idő alatt, ugrált, grimaszolt, csikizett, nevetett, gügyögött, énekelt… bármint, csak ne lankadjon a kistesó mosolya. A felnőttek inkább beszélgettek, de az otthon megszokottnál sokkal könnyebben vontak be nem is velük érkezett, talán nem is ismerős, csak az időjárási körülmények miatt egy közösségbe kerülőket. Persze nem minket, mi eléggé kiríttunk, úgyhogy jó pár érdeklődő tekintet érkezett felénk, de más nem. Az biztos, hogy mindenki lekötötte magát, senki sem idegeskedett, háborgott azon, hogy ott kell töltenie a délelőttöt a beszögellésben.

Másrészt az esővel a meleg is megérkezik. Egyrészt mert azokban az órákban, amikor nem esőfelhők takarják az eget, a nap tűzése is sokkal erősebb (itt ilyenkor van nyár déli féltekéről lévén szó). Másrészt mert az eső párolgása utáni nedves levegő is tovább fokozza a forróság érzetet. Így még jobban lelassul az életet, nehezebb a testnevelés órák megtartása, a fizikai munkáról nem is beszélve. Ilyenkor aztán különösen oda kell figyelni a folyadékbevitelre, mivel mindenki többet izzad. Ráadásul az ételek is könnyebben romlanak, minden rothad; úgyhogy ilyenkor a szagok is nehezebben viselhetőek el. Ráadásul ebben a párás időben több a szúnyog is. De én igazán nem panaszkodni akarok.
A mosásra viszont nincs hatással, még az eső sem. Mosni akkor kell, amikor van víz és lehetőleg áram is, annak felmelegítéséhez. Tehát ha eljön a szerencsés óra, akkor ki kell mosni, és teregetni. Azt pedig, hogy a ruhát mikor lehet beszedni, majd az eső dönti el. Így fordulhatott elő, hogy a mi kertünkben is két napig ugyan az a látkép, a kötélen száradó ruhák fogadták az arra járókat. Mivel mire az erősen párás levegőben végre megszáradt volna a ruha, mindig megjött az újabb eső.
Nagyon előre különben nem lehet kiszámítani, mikor is fog esni, úgy veszem észre a helyiek sem próbálkoznak, a tévés időjárás jelentésről pedig ne is beszéljünk. De szerencsére közvetlenül az égiháború előtt, mintegy húsz perccel hamarabb, biztos jelek – a szél feltámadása és a hat órától eltérő időpontú sötétedés – mutatkoznak, ezzel figyelmeztetve minket a biztonságba húzódásra, az ablakok és ajtók becsukására. Persze némi víz még így is bejön, amit aztán lehet lapátolni, de hát az igazi kongóivá válásunknak ennek elviselése is része.

Ja és még egy mondat az időjárásról: Nekünk idén tuti nem lesz "mundele" (vagyis fehér)  karácsonyunk.


By Adri

2012. október 19., péntek

Zugevő magyarok Kongóban




    Bár még csak három hete vagyunk itt, de sikerült kicsit belekóstoltunk a kongói gasztronómiába. Szerencsére a főzést egy csodálatos helyi asszonyka (Mami) oldja meg helyettünk. Mire hazaérünk az iskolából, ott vár bennünket az asztalon a gőzölgő, meleg étel. Ez remek dolog, ami itt csak a kiváltságosoknak jár. Eme látvány elfeledteti velünk a tényt, hogy napi egyszeri meleg étkezéssel kell biztosítanunk elegendő tápanyagbevitelt. Ezt elég nehéz volt megszokni, de leleményes magyarként mindig megoldottuk valahogy a vacsorázást is. Az afrikaiak már biztosan hozzászoktak, a ritka étkezéshez, viszont én, aki otthon disznósajtot eszek füstölt szalonnával, nos, számomra kissé nehéz volt az átállás. 
     Délután 4-5 felé érkezünk haza, és addig nem tart ki a 8 órakor elfogyasztott reggeli. Így kénytelenek vagyunk az iskolában improvizálni. A rengeteg gyerek és tanár előtt nem igazán esik jól a falat, ezért szemlesütve, elfordulva próbálunk valami kevéske energiához jutni. Igen, valóban zugevést folytatunk. Ciki tudom, de egyszerűen mi nem ehhez vagyunk hozzászokva. Most már kezd átállni a szervezetünk, ami nagy megkönnyebbülés. Volt, hogy fincsi mangót vettünk, amit az árus néni piros porral szórt meg. Hú, ez biztos fahéj gondoltuk, és hatalmasat haraptunk a chili poros, sózott gyümölcsbe. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ettünk eme remek étekből. 
     Napi ételeink: Nos, azt kell, hogy mondjam Mami nagyon „beszéli a nyelvünket” ezen a téren. Köretnek burgonya, rizs, tészta és makemba(főzőbanán) van, ami néha kiegészül káposzta, illetve vegyes salátával. A hal, csirke és kecske már csillapítja a magyar ember éhségét is. Desszertnek többnyire banánt, mangót, papaját, kókuszt vagy körtét kapunk, amelyet a helyiek nemes egyszerűséggel csak „almának” hívnak. Nemrég paprikás krumplit kaptunk, aminek óriási sikere lett. Annyira örültünk neki, hogy még a csoki fekete Maminak is sikerült elpirulnia.
     Helyi ételek: Az étkezdéknél kampón lógnak a kecskék, és a még életben lévő kollégáik békésen rágicsálnak a bejárata előtt. 
Előtte :)

Utána :(
Lehet itt kapni mindent. Trópusi gyümölcsöket, manióka gyökeret, szárított hernyót, füstölt halat, krokodil- és majomhúst, de láttam egy ládát tele marha lábszárral patástól.


 Hernyót valaki?

Nagyon sok a külföldi áru, ami kb. ugyanannyiba kerül, mint nálunk. Sőt, itt még a helyben készített olasz pizza is import terméknek számít, ugyanis egy sima sonkás-gombás 30 USD(kb.6800Ft) körül mozog.
Ami viszont nagyon tetszik, hogy édesebbnél-édesebb gyümölcsöket kap az ember bármelyik utcasarkon. Potyog a fákról a mangó, és a helyiek vitamintól duzzadó, mézédes papaját tartanak az orrunk alá. A banánnak is egészen más íze van, mint otthon. Mintha valaki cukorral beinjekciózta volna őket, és kb. 100 Ft-ért adnak egy kilót. Összességében azt mondhatom, hogy odafigyelnek ránk, de azért kicsit megtapasztalhatjuk mi is a helyi étkezési morált. Igazából nem is bánjuk, hiszen csak így tudunk azonosulni a környezetünkkel és már most új értelmet nyert néhány szó. Számunkra a falánkság, mértéktelenség és a pazarlás már örökre bevésődött a kerülendő tulajdonságok közé…

Balázs

2012. október 12., péntek

Bögre és baldachin, avagy kongói hétköznapok


Három hete érkeztünk Kongóba, és mostanra azt hiszem, egészen hozzászoktunk a körülményekhez. Pedig itt a mindennapi rutin sem olyan, mint otthon. Először is, hétköznapjaink fontos részét képezi a vödör és a bögre. Víz sokszor nincs, ezért a konyhában két nagy (tulajdonképpen kukás) vödör szolgál víztartályként, ez körülbelül kétnapi víztartalékot tud tárolni. Mindig, ha éppen van víz, akkor gyorsan fel kell tölteni, mert egyszer már majdnem teljesen feléltük a készleteket. Ez a múltkor a gyakorlatban azt jelentette, hogy Adri hajnal kettő magasságában a szomszéd szobából meghallotta, hogy csurog a víz a WC-tartályba, (tehát van víz!), gyorsan felkelt, és megtöltött két vödröt – amiért minden tiszteletem az övé, nekem nem lett volna erőm hozzá. 
Ipari jellegű takarítás beköltözéskor
Fürdéskor aztán előkerülnek a bögrék, ugyanis vödörből öntjük magunkra bögrével a vizet, víz nélküli napokon azzal a kiegészítéssel, hogy egy lavórba állunk, hogy a lecsurgó koszos vizet a WC lehúzására is fel tudjuk használni. Mostanra sikerült kifejlesztenünk, hogyan lehet akár. hat bögre hideg vízzel megfürdeni. (Mert persze meleg víz csak akkor van, ha van áram a vízforraláshoz – áram pedig eddig többször nem volt, mint volt. Most például 5 napig nem volt.) Az esti fürdés után jön a fogmosás palackozott vízből, mert a csapvíz elvileg nem megbízható, bár eddig még nem lett tőle bajunk. Ha reggel teát szeretnénk inni, és éppen van áram, akkor még este kell forralni vizet a termoszba, mert ki tudja, reggel lesz-e rá lehetőség. A mosogatást nem részletezném, az eddigiek alapján nagyjából el lehet képzelni.
Balázs fütyörészve mosogat
Hűtőszekrényünk van ugyan – ami itt már önmagában nagyon nagy dolog –  de áram híján leginkább nyitva tátong az ajtaja. Viszont most már tapasztalatból mondhatjuk, hogy bármilyen kaja kibír egy egész napot hűtő nélkül 30 fokban is. És a tejporból készült kakaónak is egész kakaó íze van.
Lányszoba
Kislányként mindannyian szerettünk volna baldachinos ágyban aludni, ami itt, Kongóban végre megvalósult, ha nem is az általunk megálmodott formában. Muszáj moszkítóháló alatt aludni, hogy ezzel is csökkentsük a malária esélyét, és persze, hogy tudjunk aludni zümmögő barátainktól. Lefekvés előtt még zseblámpával átkutatjuk az egész hálót, nehogy alatta maradjon egy szúnyog, mert az sokat elvon az alvásra szánt időnkből. A szúnyogokon kívül más lakótársaink is vannak, néhány egér már elég otthonosan érzi magát nálunk, és egyik nap egy gyíkot is láttam a plafon egyik repedéséből kikandikálni. Az otthoni panellakásból már ismerős csótánnyal még csak egyszer találkoztam, de az háromszor akkora volt, mint a mieink otthon. Így aztán jobb híján sikítottam egyet (a fiúkra frászt hozva), majd nemes egyszerűséggel becsuktam a konyha ajtaját, a sorsra bízva a csótány jövőjét.
Az esti gyertyafényes beszélgetéseinket a szomszédban összejáró gyülekezet csendesnek éppen nem nevezhető imádkozása színesíti, néha nem túl szép gondolatokat juttatva az eszembe (félreértés ne essen, csak a ricsaj nem tetszik). Itt nincs csendszabály, mindenki akkor ordibál mikrofonba, amikor akar – vagy amikor van hozzá áram. És ha hajnal kettőkor akar, hát akkor fog. Kongó nem éppen egy csendes ország… Reggel aztán általában a szomszéd aggregátorának kellemesen búgó hangja fogad egy kis benzinszaggal vegyítve, ami szintén heves gondolatokat ébreszt bennem, de mivel Kongóban vagyunk, és itt senki sem idegeskedik, én is általában inkább csak csendben a másik oldalamra fordulok.
Császármorzsa á la Dávid
Nagyjából ilyen körülmények közt telnek napjaink itt Kinshasában. Sok új dolgot kell megszoknunk, és már most álmodozva várjuk, hogy hazatérés után mindig egyszerre (!) legyen áram és víz, és ne kelljen attól tartani, hogy ez az ideális állapot 10 perc múlva véget ér. 
Ám mindezt korántsem panaszkodásképp írom, inkább csak amolyan bemutatásként. Mi így is sokkal jobb körülmények között élünk, mint a kongóiak általában. Még ha rossznak is hangzanak a körülmények, megvan mindenünk, amire szükségünk van. Az árvaház és az iskola olyan negyedben található, ahol az áram és a folyó víz még csak be sincs vezetve. Az utcában lakó gyerekek sokszor az utcán fürdenek, ha egyáltalán fürdenek. A napi háromszori étkezés pedig igazán luxusnak számít, leginkább a napi egyszeri étkezés a jellemző. Számunkra elképzelhetetlen körülmények közt élnek, mégis mindenki boldognak tűnik. Eddigi benyomásaim alapján az emberek elfogadják, amit kapnak az élettől (nem véletlen, hogy itt mindenki nagyon vallásos), és nem azt várják vagy keresik, hogyan lehetne még többet, többet, többet szerezni. Ez persze azt is maga után vonja, hogy nem igazán haladnak egyről a kettőre, a hatékonyság fogalmát pedig az eddig látottak alapján egyenesen nem ismerik, viszont a nálunk népbetegségnek számító stressz is ismeretlen közöttük. Újabb dolog, amit meg kellene tőlük tanulni. Mi rajta vagyunk az ügyön :)

Lavóros mosás

Alapítványi események vasárnapja

Szeptember 30-án, vasárnap kiöltözött kis csapatunk, és útnak indultunk az alapítvány által szervezett díjátadó ünnepségre. Körülbelül 1 órás utazás után megérkeztünk Kinshasha legnagyobb gyülekezetébe. Még az utcákon is tömegek hallgatták a bent zajló eseményeket. Döbbenetes volt számomra, hogy ezeket az embereket nem tántorítja el sem eső, sem helyhiány, ők márpedig gyülekezetbe jönnek. Sajnos közlekedési problémák miatt késve érkeztünk meg, de még így is hatalmas tapssal fogadtak bennünket, és előre ültettek. A gyülekezet igen egyszerűen volt berendezve. Az emberek fapadokon, illetve kerti műanyag székeken ültek. A pódium igényesen és sallangmentesen volt berendezve néhány oltárképpel és szószékkel. Nem sokkal érkezésünk után következett a díjátasás, melynek keretei között Eszti és én is megszólaltunk. Számomra nehezítette a feladatot, hogy sem franciául, sem lingalául nem beszélek, mégis több ezer ember és vagy három kamera figyel. Mindezek ellenére megoltottuk a feladatot. A díjakat Barutti Kasongo pásztornak adtuk át. Gyülekezete ezt hatalmas tapsviharral fogadta, amelyről bárki képes volt megállapítani, hogy nem pusztán illemből teszik ezt, hanem őszinte szeretetből. Ez után az igehirdetés volt soron. A pásztor franciául beszélt, de volt lingala tolmács is. Eszter volt olyan kedves, hogy a lényeget lefordította nekem. Ez után dicsőítés következett, amely lelkileg nagyon mély volt. A gyülekezetből többen sírtak, a gyerekek előre mentek áldásért, többünket nagyon megérintett az istentiszteletnek ez a pontja. Személy szerint én is nagyon jól éreztem magam, érezhető volt Isten jelenléte, és eszembe jutott, hogy mennyire fontos számomra a gyülekezetem, és hogy bár több ezer kilométerre vagyok otthonról, és semmit nem értek az énekekből, mégis ugyanazt az Istent imádjuk. Végül egy gyors fotózkodás után tovább indultunk egy másik gyülekezetbe. Itt még tartott az igehirdetés, ezúttal csak lingalául.
Ez a hely sokban eltért az előzőtől. Maga a gyülekezet sokkal jobban felszerelt volt. Szép tiszta székekkel, reflektorokkal, élő videóközvetítéssel. Mindezek mellett azt is megfigyelhettük, hogy a teremben nagy számmal volt még üres hely. Azt hiszem, talán jobb is, hogy egyik igehirdetést sem értettem, mert érdekes tapasztalat volt pusztán a külsőségek alapján összemérni a két gyülekezetet. Az istentisztelet végén minket is felhívtak az emelvényre, ahol köszönthettük a gyülekezetet. Végül személyesen is találkoztunk a pásztorral, aki ígéretet tett arra, hogy három árvát támogani fog a gyülekezet, majd a kötelező fotózkodáson itt is túlestünk. Végül az alapítvány munkatársai meghívtak bennünket egy étterembe. A hely előtt legelésztek a kecskék, maga az épület pedig egy jobb állapotú tanyához hasonlítható. Miután leültünk a műanyag asztalokhoz a műanyag székekre, a legyek hessegetése mellett vártuk az ételünket. Ezt meg is kaptuk egy tálcán, amelyen papírba tekerve gőzölgött a frissen sült, felkockázott kecskehús. Ízét tekintve nem sokban tér el a disznótól, de állagát tekintve elmondható, hogy sokkal rágósabb. Evőeszközt nem kaptunk az ételhez, és úgy érzem, hogy az étel szurkálásra szolgáló fogpiszkáló is csak miattunk, európai étkezéshez szokott mundelék miatt került elő. Éhségünk és sietős időbeosztásunk miatt gyorsan megettük az ételt, majd közöltük, hogy készen állunk az indulásra, helyi vezetőnk jó afrikai módjára elmondta, hogy még várnunk kell 10 percet, hogy rendesen leérjen az étel. Igen, még akkor is, ha sietünk. Miután ez letelt, igyekeztünk haza, mert az Alapítvány 10. évfordulós ünnepsége kapcsán videotelefonos kapcsolatot létesítettünk az árvaház lakói társaságában az otthoniakkal. Persze, ekkor is áramszünet volt, és egy félreértés miatt a gyerekek későn, gyalog indultak el, így félő volt, hogy időben ideérnek-e, de végül rendben lezajlott a beszélgetés, bár a laptopok is sorra mondták fel a szolgálatot. Egy netbook azért megmaradt, amelyen a gyerekek megnézhettek egy mesét. Hatalmas érdeklődéssel nézték a rajzfilmet, amely nagy örömöt varázsolt a mi esténkbe is.